Vidáman és élettel telve sétálok Los Angeles utcáin. A célpont pedig nem más mint a munkahely. De míg odaérek mesélek egy kicsit magamról. Nos kezdjük a legeslegelején.
Mindig is jó kislány voltam. Rám soha nem volt panasz. A szüleim mindig is büszkék voltak rám. A szüleim, hát igen. Ők sajnos két éve autóbalesetben elhunytak. Egy repülőtérre tartottunk, mikor egy kamion a mi sávunkba tévedt és belénk ütközött. Az ütközést nem lehetett megakadályozni. A baleset egyetlen túlélője én voltam. Mivelhogy még kiskorú voltam gyermekotthonban kötöttem ki. Ott nagyon aranyos volt mindenki mindenkivel , de még ez sem tudta pótolni a szülői szeretett, amit anyától és apától kaptam. Voltak ott olyanok, akiket kitagadtak, vagy akiknek meghaltak a szülei, mint nekem.
Az egyik lányon megakadt a szemem. Nagyon jóba lettem vele és ez odáig fajult, hogy mai napig a legjobb barátnőm és az egyetlen barátom is. Hogy, magányosnak szoktam-e magam érezni? Egy fenét! Samantha kitesz tíz embert egyszerre. Nagy humora és még nagyobb szíve mindig feltudd vidítani. Mivelhogy ő is olyan "jó kislány" mint én, ezért nagyon jó a kapcsolatunk. Annyira jó, hogy egy bérházba lakunk. Együtt csinálunk mindent. Együtt bulizunk, ami nagyon ritka, együtt szoktunk pasizni, több kevesebb sikerrel, és még sorolhatnám napestig.
Nagyon kedves vagyok, és szeretek rászorulókon segíteni. Még ha nincs is nagyon miből, de segítek és ez nagyon jó érzéssel tölt el. Mikor meglátom az utcákon azokat a szegény férfiakat, nőket, és gyerekekről már ne is beszéljünk, a szívem szakad meg értük. És mikor elhaladok egy olyan gazdagabb negyeden, a tudat, hogy ezeknek az embereknek megvan mindenük és mégsem segítenek soha. Ez szerintem nagyon undorító és embertelen.
És ugyanígy vagyok az állatokkal is. Ha rajtam múlna mindet hazavinném és dédelgetném őket, de sajnos nem lehet. Ez elszomorít, de ilyen az élet kegyetlen és tele van akadályokkal. De, a jelmondatom "Légy boldog ha nem is kéne, hogy az légy. Mindig mosolyog, és ne hagyd, hogy az erősebbek összeroppantsanak." Ezt tanultam meg az életben. Szerintem jó kis szlogen. De vissza a jelenbe.
A pizzéria ahol dolgozok nagyon meghitt és barátságos. A kiszolgálók nagyon kedvesek a vendégekkel, és mindig próbálják a száz százalékot adni. Ami pedig a legfontosabb, isteni pizzát készítenek.
Ma estig munkába leszek. Szeretem ezt a munkát, ezért ez nem jelent számomra gondot. Én pizza futár vagyok, tehát ez azt jelenti , hogy egész nap robogózok. Ez legalább jó kondiban tart.
-Jó napot főnök!-köszöntem az előttem álló egy kicsit őszes hajú úrnak. Ő és a felesége a pizzéria tulajdonosai. Szerintem ez nagyon aranyos, hogy ez egy olyan "férj és feleség" vállalkozás. Nekik nincsenek gyerekeik és ezért vesznek fel fiatalokat. Ők is amolyan "szegény segítők".
-Szia Zara! Most is hamarabb érkeztél a kelleténél.-mosolygott rám kedvesen. Hát igen annyira szeretem ezt az állást, hogy mindig egy fél órával hamarabb érkezek meg, hogy többet lehessek itt. Őrültség nem?!
-Tudja hogy van ez.-mosolyogtam rá kedvesen.-Hol a felesége?-kérdeztem rá a nénikére aki mindig itt szokott lenni és pont ezért furcsálltam, hogy most nincs itt .
-Elment meglátogatni a régi ismerőset.-válaszolta kedvesen majd a konyhába ment. Nagyon szeretek itt lenni, mert itt mindenki mindig vidám és mindenki mindig mosolyog akár mi is legyen.
Gyorsan a bácsi után siettem majd felvettem a sisakomat és a rendeléseket is.
-Az első hely legyen a 6 utca mert ott egy születésnapi buli van.-mosolygott még mindig rám a főnök.
-Igen is kapitány !-ezzel a lendülettel a robogóra szálltam, s hajtottam is a hatodik utcába.
Az utak tele voltak autóval. Ezen nem kell csodálkozni mert hétfő van és mindenki munkába igyekszik.
A kisebb dugóból kiérve meg is érkeztem a megadott helyre. Levettem a fejemről a sisakot, leállítottam a robogó motorját, s a pizzával kezemben a bejárat felé sétáltam.
-Helló. Itt a pizza.-köszöntem az előttem álló hölgyre aki mosolyogva elvette az ételt, majd kifizette azt.
A kisgyerekek csak szaladgáltak, fogócskáztak. Az anyukák pedig büszke pillantásokat vetettek csemetéjükre. Annyira elérzékenyültem, hogy pár könnycsepp kigördült ki barna szemeimből.
-Megérkezett a pizza!-kiáltotta el magát a nő. Az összes kis pici a hang felé kapta a kicsi fejét majd sikítozva rohanni kezdtek az asztalhoz.
Szememből letöröltem a könnyeket majd a következő helyre fuvaroztam a pizzát. Aztán megint a következőre és a következőre. Ezt csináltam teljesen este nyolcig, ugyanis akkor van vége a munkanapnak. A robogót betoltam a garázsba majd a sisakot is ráhelyeztem. Utamat a konyha felé vettem ahol éppen egy kisebb kupak tanács folyt. Közelebb mentem, így én is bekapcsolódtam.
-Itt van a mi kis előléptetett munka társunk.-mondta mindenki mikor megláttak. Nagy mosollyal arcomon mentem a tömeg közepére, s a főnök elé álltam.
-Ez meg mit jelentsen ?-kérdeztem meg tőle. Nagy mosolyra húzódott szája majd belekezdett.
-Te vagy a hét előléptetett munkása. Tehát ez azt jelenti , hogy mától nem a robogón hanem a pultnál vagy.-mondta s a végét már majdnem kiabálva mondta ki. Hogy mi ?! Úristen, emberek előléptettek! Ennél jobb már nem is lehet.
-Köszönöm.-mondtam ki halkan majd megöleltem a főnökömet. Szorosan öleltem, amit ő is viszonzott. Nagyon jól esett.
-Na jó. Menj haza és pihend ki magad. Holnap egy újabb munkanap vár rád.-mondta s közben egy kicsi eltolt magától ezzel jelezve azt, menjek. Így is tettem. Összepakoltam a cuccaimat, elköszöntem mindenkitől majd haza tartottam.
Ismét Los Angeles utcáin sétálok. Így estére egy kicsit lehűlt a levegő, de még mindig nagyon meleg van. Gondolkozni kezdtem a családomról. Mi lenne, ha még mindig élnének? Jobb lenne vagy nem!? Mi lett volna ha odaérünk épségben a reptérre?! Mi lenne, ha a kamionsofőr nem ütközött volna a mi a autónkba?! Ez az. Mi lenne ha? Sajnos az időt nem lehet visszafordítani ezért ez ellen nem tehetek semmit. Gondolataimból telefonom csörgése zökkentett ki. Kivettem zsebemből majd a képernyőre pillantottam. A főnök neve virított rajta. Ugyan mit akarhat?
-Igen?-szóltam bele a készülékbe.
-Van egy kis baki. Be kéne még jönnöd mert lett még egy megrendelésünk.-mondta egy kicsit aggódva.
-Persze, Öt perc és ott vagyok.-ezzel letettem a készüléket, visszafordultam majd szaladni kezdtem a pizzéria felé. Kemény öt perc alatt tényleg beértem.
-Nyolcadik utca tizedik emelet!-mondta a főnök, majd kezembe nyomta a pizzát és már robogtam is a helyszínre. Az utak most sokkal tisztábbak voltak mind délelőtt, így hamar oda is értem.
Leparkoltam a motorral majd az emeletre siettem. Lihegve felértem mert nem volt lift. Pech. Az ajtó előtt megálltam, ezután pedig bekopogtam.
-Itt a pizza!-hallottam belűről egy fiús hangot, ezek után pedig lépteket melyek egyre hangosabbak, és hangosabbak lettek mígnem kinyílt az ajtó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése